Drága apukám

Mikor kicsi volt az udvar, s nagy az ég felett,
te tanítottál a nyári kertek mellett.
Szavaidban csend lakott, nem cifra bölcsesség,
mégis bennük dobban most minden régi emlék.
A hajnal kávéillat, a fáradt munkaruhád,
az este halk sóhaja egy hosszú nap után.
Nem mondtad, hogy szeretsz sok nagy szó ünnepén,
de ott volt minden mozdulatban, egyszerűn, kemény.

Bence, te voltál a biztos föld alattam,
a viharban a fény, mikor félve maradtam.
Ha egyszer messze sodor minden út, minden év,
a hangod bennem őrzi majd, ki voltam én.
Bence, a két kezedben otthon volt a világ,
egy szög, egy régi pad, egy el nem mondott imádság.
S ha majd az idő lassan mindent eltemet,
én tovább viszem csendben a nevedet.

Emlékszem az őszökre, a ködös reggelekre,
mikor melletted ülve néztem a város fényeit este.
Te mindig mentél tovább, akármi tört reád,
mint aki tudja jól: a szeretet munka is talán.
Most már értem lassan a hallgatásodat,
a ráncok mögé bújt nehéz gondolatokat.
S amit gyermekszívvel még nem láthattam át,
az volt a legnagyobb ajándék: hogy mindig hazavártál.

Bence, te voltál a biztos föld alattam,
a viharban a fény, mikor félve maradtam.
Ha egyszer messze sodor minden út, minden év,
a hangod bennem őrzi majd, ki voltam én.
Bence, a két kezedben otthon volt a világ,
egy szög, egy régi pad, egy el nem mondott imádság.
S ha majd az idő lassan mindent eltemet,
én tovább viszem csendben a nevedet.

És ha egyszer én is ősz hajjal nézek vissza rád, talán megértem végleg minden néma mondatát.
Addig csak őrzöm csendben ezt a régi fényt: hogy volt egy apa aki értem élt.