كلمات
Azt mondtad, sétáljunk a völgyben,
mintha a völgy bármit jelentene,
mintha a mélyedés a tájban
közös utunk lenne.
Nem a völgy volt a cél,
soha nem az,
a völgy csak ürügy volt,
egy zöld színű paraván,
hogy elrejtsd, amit szívedben hordasz,
és én, mint egy vak kutya, követtelek.
Követtem a mohos köveken,
a csúszós gyökereken,
a remény illúzióján,
hogy talán, csak talán,
megértem, miért nézel a távolba,
mintha ott lenne a válasz,
nem itt melletted.
Azt mondtad, a természet gyógyít,
de a természet csak tükröz.
visszaadja a magányodat,
a félelmeidet
a benned tátongó űrt,
amit én nem tudok betölteni.
És én, mint egy elhagyott fészek,
tele törött tojás héjakkal
és elszállt madarak emlékével,
néztem, ahogy a nap lenyugszik,
és tudtam, ez a séta
nem a gyógyulásról szólt.
Ez a séta a búcsú volt,
a csendes, zöld színű búcsú.
a völgy pedig csak egy hely,
ahol eltemettük a mi kis törékeny világunkat.