Remény felé

Remény felé reménytelenül.

Próbálok hinni,
magam mellé állítani a reményt,
de túl messze van,
mégis elindulok felé.

Nincs más út ami járható,
hittel, vagy hit nélkül,
és várni az időben,
hogy csalódni kell végül.

Átkozott lett ez a tél,
úgy fáj, úgy mar,
és a szív, mint kődarab,
magába hull hamar.

A vér benne lassú hullámot vet,
időre lüktet, tádám, tádám,
fülembe dobolja hangosan,
minden magányos éjszakán.

…..és mikor az álom végre rámtalál,
s bennem a vihar csendé szelídül,
megnyílik egy új út valahol messze,
hol a remény jár, reménytelenül.