Ne sírj, de mégis...

Ne sírj, ha fáj a szív nagyon, s a lét,
Ha könny pereg s görög le arcodon,
S a kis patak, mi duzzad és csobog,
Begyűjtve kínkeserve sós vizét.
Ezernyi csepp ezernyi gyöngy lehetne,
De nincs, ki várja, gyűjtené tenyérbe,
Ki várna végtelent talán a szépre,
Amíg idő csodája azt lehelne.
De nincs a kéz, a selymes egykoron,
S az arcmosoly, mi kelti vágyakat,
S a tűz, az esti fényre lángoló.
Ki sírni tud, ha fájdalom akarja,
S a könnye hull, de mégis álmodó,
Reménye kél a fényre s égi napra.