A SORS-SZONETTKOSZORÚ

E pillanat fohásza száll fel égre,
S az arc nyugodt, a két szemét lehunyja,
Fohásza száll a kék felé, a túlra,
Bezárt szemekkel ácsorog, remélve.

Halál, s a vég, nehéz ki arra várna,
Ki megbocsáthat, oly kegyes talán,
Ki elviselte út gyalázatát,
Ki járt a Golgotán, s jutott halálra.

Ne légy igaztalan, ki megveted,
Imája eljutott, az égbe szánta,
Keresztje volt nagyon nehéz teher.

Bocsánatot, - ki esdekelve várta-,
S nyugalmat égi fényben ő kereste,
Az arcra festve tündökölt a vágya.

Az arcra festve tündökölt a vágya,
Repült a lelke így egész az égbe,
Vezette Húsvét-áldozat reménye,
Jutott a fénybe, szép- örök világba,

A fény a kincs, mi benned ott ragyog,
S a fény, mi éltet és zenél neked,
Remény a fény, keresd a fényeket,
Segítsd, ki társa úton otthagyott.

A fény befesti szépre kincsedet,
S a kék hegyet, mi fényre csillogó,
Ha jutsz a szirtre, óriás lehetsz.

Ki jót szeretne földi futkosón,
Igaz csodát teremjen ott a tette,
Megállni kéne tán az utcasarkon.

Megállni kéne tán az utcasarkon,
Üres kezek kitárva sírnak éghez,
Az égi angyal integet le néked,
A tett csodája hozza szép mosolyt.

Ne várd ki hát, amíg a könny peregne,
A sors talán feledte őt ma már,
Lehet, ki tette, volt az ő talán,
S kiált magány, a hallgatás felelt.

A napra kéne menni, hol van élet.
A langymeleg lehetne lét csodája,
Az álma, fényben élje át a szépet.

Az álmodás reménye él továbbra,
E pillanat, s fohásza száll fel égre,
Az arcra festve tündökölt a vágya.